Szabad Levegő Alapítvány Ódája

Hol egy zsenge mező, ahogy hajnalban eléd tárul,
Ott a virradó napfény kelte, mely már mindent elárul.
És alkonyra várva, mikor lágyan szunnyadni készül a táj,
Csak lopva figyeld némán, s nem maradhat mi fáj.
Lelkedet békébe ringatja már minden mozzanat eme Földön,
Láss csodát, s érezd mit ád ez a meseszerű börtön.
Elmenni nem tudsz, de ne saját rabságodat éld.
Ide fogantál, ám a Te éltedet soha ne féld.

Egymásra elszáll a sok bukott perc, s van hogy vívunk.
A másikat nem becsülve, nem meglepő, hogy sokszor sírunk.
Legyen nyertes, vagy épp vesztője egy élet álma,
Egy táplál minden szívet, mely összes lénynek vágya.
Tartozni valahová, és megélni az egység megannyi arcát,
Együtt lenni, s csodával nyerni, az élet igaz harcát.
Család ez, főleg a Természet, hát mily összhangban él.
Tartozz hozzá, hisz életetőd, legyen tavasz vagy tél.

Élelmet ad, s mennyei kertet, miben rejlik ez a Bolygó.
Végtelen egyensúly ahol rájössz, a mindenség így pont jó.
Gondoskodás ez reánk, mely roppant tökélysséggel árad,
A csodás Természet: csak hagyd, mert lassan Ő is fárad.
Lélegzik velünk, lélegzik nekünk, és árasztja a zöldnek varázsát,
Csak a bensődben keresd, a szépnek ott rejlő gyógyító hatását.
Értékkel kövez, s nem csak a Te utadat hol élünk,
Mindnyájónk otthona, s tartja fenn magát hűen mi értünk.

Odakünn már madárka edzi meg csőrét, s dallamát ereszti.
S a báj mi szívedig hatolt ettől, lásd gondodat meneszti.
Megérint a nyugvás Téged, ahogy picit is rámerengsz,
Békét sugall minden részlet, ha minél előbb elderengsz.
Közben parányi változás kísér, az összes apró részben,
Nem áll meg, szüntelen mozgást igéz, s kitárul egészben.
Magába szőtte titkos génjét, de mielőtt pihenőre szenderül,
Megújul folyton-folyvást, tudja hol jár, s a tökélyben elmerül.

Fújdogál a szellő, lengedez a lomb, s az eső fakaszt rügyet.
Csörgedez a patak, barlang visszhangzik, és villám lobbant tüzet.
Harmat csillan, hol pirkadat ragyog rá a friss mezőre,
Fűszálon csüng egy kis bogár, s a hajnallal tör előre.
Növények susognak szerte, és a föld táplál végtelen magvat,
Élet minden zugban, s a rostok milliója, csak felfelé baktat.
S ha bármi rothadásba lendül, csak a látszat végét ontja,
Mert minden tápanyagba hull, s egy új létnek lebontja.

Mókus szökell, s boldog a fajzat, mert mogyorót lelt éppen.
Szorgos méhek hada, röppen virágból , át mézre mindenképpen.
Pattan a csíra, menyét rezzen, s gombák várnak rád a völgyben,
Hangya népe, és már küldetése, legyen termeszvár a tölgyben.
Virágmezőnek illata száll még, hol őzek pároznak, s legelésznek,
Pisztráng csobban lent a patakban, s odább ölyvek, baglyok egerésznek.
Szarvas bődül, nyulak szaladnak, kacsa úszik a nádszegte tóban,
Otthonába enged, de már Tőlünk szenved, a Természet haldoklóban.

Lassan a káoszt jelzi, felénk mutat, bántottuk már bőven,
Sokan is vagyunk, ellene tettünk, kezdtük, az erdőben.
Hol ember létet fakasztja, ott sajnos a pusztulás kíséri,
Változzon a faj de gyorsan, mert szegény a végét ígéri.
Valahol már hajlik köztünk a jó szándék, s elindul a kezdet,
Véget ér a romlott jelen, s új jövő szül rendet.
Beteljesül mit áldás hozott, s nem lesz késő akarat,
Tán veled lesz mire szíved nyitott, s megtalálod magadat.

Már delfinmosoly vonzza tetteid, s egy érték feltűnik szívedbe,
A Természet mint éden, elbűvöl egészen, s egyesül halványló hitedbe.
Szólítja híveit emberteremtményben, óvjuk hát a Bolygónk tisztelve alantasan,
Marasztalón fénylő bölcsességet kínál, s beidézi magát e szentély magasztosan.
Ember ha e pompára nyílt, eszméli, a világ milyen jóságra int.
Szabadságba űzi, s öröklétbe őrzi a boldogság, ahogy reá tekint.
Talán kegyes a Teremtő, s e fajnak esélyt adva törekvésünk befogadja,
Hogy sugárzó lényével, az ember amit kell, mostantól hazaadja.

2011. Nagykőrös
Fekete Csaba